2009. január 25., vasárnap

Ne költözz a kertvárosba!

Ez jöhet le a felszínes nézőnek Kate Winslet és Leonardo DiCaprio által ábrázolt házaspár filmre vitt történetéből. Pedig a kertvárosi környezet az csak egy díszlet. Szerintem. Lehet, meg is határozza a mindennapjaid hangulatát. Az igazi baj a háttérben húzódik meg: a nem visszahúzódó, nem csak baba-termelésre beállított nő nem viseli el, hogy otthon üljön és annyi dolga legyen, hogy rendben tartsa a házat. Szerintem sem egészséges, ha egy kreatív nő, aki még sok mindent el tud intézni, csak be van zárva. Láttam már pár nőt befordulni és az őrület kezdetére sodródni, ahogyan nőtt a feszültség. Meg is értem. A gyerek sok energiát köt le, egész nap csak pörögni, nem kimozdulni, ebbe simán bele lehet rokkanni, leginkább szellemileg. Az sem jó persze, ha a gyerek folyamatosan üres lakásba megy haza, mert akkor nincs meg a szükséges kontroll - lássuk be, kell az -, a középutat kell megtalálni. Amikor mindenki dolgozik, "szocializálódik", de megvan a családi elfoglaltság, törődés is. Itt sem csak azon múlt a tragédia, hogy kik a szomszédok. Kate Winslet karaktere megpróbálja megmenteni még az utolsó pillanatban a kapcsolatot, a szerelmüket, egy - talán csak annak tűnő - kétségbeesett lépéssel. DiCaprio karaktere a földön járóbb, annyival is esendőbb. Ő is rettenetesen szereti a feleségét, és szenved is. A filmben megjelenik, hogy milyen az, amikor két ember elmegy egymás mellett és az egyik - a nő - nem képes már semmilyen módon alkalmazkodni, mert bezárva érzi magát. Számára csak egy út létezik. A férfi praktikusabb, de megalkuvóbb is. Ismerős az érzés, mikor valaki úgy gondolja, hogy neki ez rossz, Te még szereted, de Ő már nem hajlandó megkötni semmi kompromisszumot, pedig Te már megkötötted előre. Talán túl sokat is és ez is baj. Talán néha túl sok a jóból.
A filmről pedig csak annyit, hogy zseniális. Volt olyan rész, ahol szinte fordultam volna el. Tudtam mi következik, nem ért váratlanul, de pont az az elkerülhetetlenség volt a legrosszabb benne, hogy tudtam, hogy meg fog történni az amit gyanítok. Olyan jól volt megkomponálva az egész: a zene, a képek, a hangok, a hangerő hozzá, a beállítások, a fény, minden. És Kate Winslet. Az arcjátéka zseniális. Én most odaadnám neki az Oscart. Igaz, a Vicky, Christi, Barcelonát még nem láttam és azt mondják Penélope Cruz is zseniálisan játszott. Meg kell nézni azt is hamarosan.
Szóval, szabad ám kertvárosba költözni, csak nem olyanba, ami élőhalott. Az is lehet nem mindenki alkalmas a kertvárosi létre. Kompromisszumokat kell kötni, mint mindehol az életben Mérlegre kell tenni, hogy mi az ami kell és mi az amit kapok, mi az amit elviselek. Én azért kiköltöznék egy kertvárosi környezetbe, ha úgy adódik. Mondjuk ha egy óránál többet kell utazni akár tömegközlekedéssel, akár autóval, az már feszegetné a határaimat.

2 megjegyzés:

  1. Tényleg jó film, sokkal jobb, mint a Reader, amiért Winsletet végül Oscarra jelölték. A legmorbidabb, hogy Bruno Ganz, aki a Bukásban Hitlert alakította, jogászprofesszorként tűnik fel a filmben. Nem akarom lelőni a poént, de elég morbid/vicces/abszurd a filmet nézni úgy, hogy egy háborús bűnös tárgyalásán Ganz - akit a Bukás óta elég nehéz szemantikailag leválasztani a Führer alakjáról - ott ül a tárgyalóteremben, és persze a kefebajusz nélkül a háttérből szemléli ahogy egy volt SS-t felelősségre vonnak. Nagyon nyögvenyelősen persze lehet valami szövegelméleti hátteret kreálni a filmbéli feltűnése mögé, de szerintem ez esetben inkább egy rendkívül rosszul sikerült castinggal van dolgunk.

    VálaszTörlés
  2. Szerintem akkor is Paul Bettany a legjobb...a Tűzfalban fejbe verték ásóval, aztán meg csapkodta magát Tom Hanks mellett A Da Vinci-kódban, ezt csak a legnagyobbak tudják. :))))) Hehe.

    VálaszTörlés