Utak

Leegyszerűsítve előttem mindig két út van. És mindenki előtt. Én valahogy mindig a nehezebbet választottam. És soha nem bántam meg. A rövid: optikai csalódás. Amit nehezen érsz el, amiért dolgozol, azt érzed igazán magadénak. Ilyen a sport, az edzés is: a jó és igazi eredmény több fájdalommal jár, de tartós. Nem biztos, hogy a legsikeresebb leszel a nehezebb úttal rögtön. De mindig ott leszel valahol elöl, és értékelnek. A gyors sikert elérők pedig eltűnnek az évek folyamán, amikor te még mindig ott leszel a képben.

Ilyen vagyok a kapcsolatokban is. Talán most is olyan utat járok, ami nehéz, hóviharokkal teli, de mindig van benne egy kis tengerszem a hegyen. És ha felérek, akkor a csúcsra érek. Ezért nem fordulok vissza soha.

Miért mászok meg újabb csúcsokat? Volt már, hogy más célt találtam magamnak, mert a csúcsról az út közben kiderült, hogy nem azt nyújtja amit hittem. Volt olyan is, hogy a csúcson voltam, de van amikor le kell jönni a hegyről. Ez viszont nem szegte kedvem. Amikor olyan csúcsot látok, amit még érdemes mászni, akkor nekiindulok.

A hegyek a Föld királynői. És van egy gyönyörű hegy, aminél először csak lent kóboroltam. A hegy invitált, ösvényeket nyitott. Nekem mégsem tűnt járhatónak első körben, mert voltam már hasonló hegyen, és bár gyönyörű volt, - ezt láttam most is- , de előző hegyen nagyon nagyot zuhantam. Tartottam ettől. Aztán megváltozott az időjárás, és a hegyhez igazán kedvem támadt. Megtaláltam a virágos réteket, a kis zugokat, és beleszerettem ebbe a hegybe. A hegy régen még hívott, de már nem érezte úgy, hogy én lennék a vándor, aki felérhet a csúcsra. Szerette volna, de mégis, kerültek olyan akadályok oda, amit a hegy akaratlanul önmaga állított. Más is jár a hegyen most, nem egyedül én akarom meghódítani a csúcsot, ő a simább úton halad, látszólag, de nem biztos, hogy a hegy a csúcsra vezető utat mutatja neki. Lehet, mert vandálkodott is kicsit út közben.  A hegy azonban kegyes, engedi, hogy ott tanyázzon, vándoroljon. Ezzel szemben nekem most nagyon kemény ösvények felé vezet az utam, de én mászok előre, mert van olyan csúcs amiért úgy érzem megéri, és a hegy nem is hiteget, nem biztat, nem mondja azt, hogy ezzel a csúcsra jutok. Egy szép mezőre, oda talán. De én megyek előre. Lehet a hegy nem is ismeri azt az ösvényt, amivel a csúcsra érhetek. Az is lehet új ösvényt kell vágnom. Lehet, hogy olyan bokrokat gyomlálok ki közben, amivel a hegy felszabadul. Bármi lesz is, én most csak mászok a hegyre, tartok a csúcs felé. Majd kiderül, felérek-e. Attól tartok csak, hogy a hegy esetleg nem azt látja, hogy ez jó lehet neki is, és a túl sok ösvény kutatást nem jó néven veszi, vagy azt gondolja, hogy én az élővilágát bántom ezzel, túl invazív amit akarok. Pedig én vigyázok a rétekre, mert nagyon szeretem a virágos réteket.

A hegy is remélem érzi, hogy mennyire tisztelem. Aki tisztelet nélkül tart a csúcs felé: veszített, és meghalt.