Pedig csak nyugalomra vágyik. Szeretek szeretni. Nem könnyű velem sem néha, de tudok is szeretni. Ez jó érzés. És az, hogy tudnak engem is szeretni. Hogy van akinek hiányzom. Ez jó.
Mégis, most "csapkodok". Vagy csapódom. Tudom, a múlt a múlt, ami jó volt emlékezzünk szeretettel, fogadjuk el a kis rosszat ami volt, a jó úgyis több és erősebb. Eddig is mindig így volt, egy két kivétellel, de az is inkább semleges volt inkább, sem ilyen, sem olyan. Talán szerencsém volt, talán jól választok, mert nem csapódom oda mindenkihez.
Most is azt érzem, hogy van új lehetőség, van a múlt, és előre megy csak az ember, de mégis... Amikor a múltból valaki még annyira fontos, hogy a kevés rosszon és a sok jón túl amikor ránézel akkor elfog a jó érzés és a szeretet, amikor nem az égető lángolás, hanem a kellemes meleg tölt el, mint a parázsló, nem lobogó csak szelíden égő - de égő! - tűznél, akkor egyszerűen megkavarodsz. Hiába nem gondolkodsz a múlton, csak örülsz a jónak, ami megmaradt, hiába mész előre, ilyenkor el tudsz bizonytalanodni, nem érted miért van ez. Mit akarsz? Miért csapdosnak a gondolataid? Miért gondolod, hogy jó érzések vannak most, és miért nem volt ilyen, sokkal jobb lett volna akkor így, mint ahogyan most van, miért nem így van most is? Már a mondataim is csapkodnak. És nem tudom az érzések mik, mit akarok. Ilyenkor egy megoldás van, csak menni kell előre, élni az életet, és alakulni fog, mert a túl sok gondolkodás ugyanúgy tévútra vezet, mint a túl kevés. Még jó, hogy csak egy mondatot akartam írni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése