Sok minden megváltozott ebben a világban számomra. A lelki életemben, a munkában is máshogy látom a dolgokat.
Most csak a magánéletről beszélek. Van amikor már behúzom a kéziféket, mikor érzem, hogy talán rátalálhatok valakire. Nem félelem miatt, inkább túlélési ösztönnek mondanám. Egy kapcsolat után amiért annyira tudtam lelkesedni, hogy "élni, tudtam érte" kicsit óvatosabban járok. Hirtelen olvadtam bele a másik szeretetének a mézébe, amit adni tudott. Már annyira hiányzott, hogy túl lelkes voltam. Utána kicsit cinikus lettem, csalódott, majd ismét boldog egy rövid időre. És sok mindent megtanultam. Megtanultam elfogadni úgy is a másikat, ahogy van. Megtanultam, hogy mindegy, hogy mennyi ideje vagy egyedül, nem szabad rögtön a "másiknak esni", mert az megijesztheti, én is ezt éreztem nemrég, hogy nem tudok ígérni rögtön. És így utólag belegondolva nem tudok hibáztatni mást sem, hogy esetleg túl gyors voltam, túl sokat vártam azt érezhették. Aki könnyen ígér az könnyen is mehet, nem?
Nem hiszek az első látásra szerelemben, sosem hittem. Amit annak hisznek az más, az az eufória. Utólag visszanézve racionálisan el tudom magyarázni miért lettem hirtelen lelkes 2008 júniusában. Adtak is hozzá alapot, persze, de el tudom mondani. Ezt valahol szörnyűnek is láttam, úgy tekintettem a magyarázat képességére nem sokkal ezelőttig, mintha megfosztanám a lényegétől az emberi lét egyik csodáját, a szeretet és szerelem képességét. Azonban nem képes-e elemezni a pszichológus az emberi viselkedést, a viselkedés tudomány nem számtalan megfigyelésre épül-e? Ettől még megmarad a csodája az érzésnek. Az első tavaszi napfény és hűvös, de lágy szellő is pontosan leírható a fizika és időjárás kutatás eredményeivel és tudományával, mégis, pótolhatatlan érzés, ahogy simogatja az arcomat a szellő.
És most azt érzem, ahogyan a tavasz elhozza az olvadást és a természet megújulását, úgy én is valahol megújultam. Nem dobom el a régi dolgokat, dehogy. Eddigi utam részei voltak. Ahogyan tisztábban látom most, hogy mi volt régebben, van ami eltölt az érzéssel, hogy ez máshogy is lehetett volna, de ez már nem bánat, hanem nyugtázása és a múlt része. Ami fontos volt nagyon, sokat tanultam és amiért így visszatekintve még hálás is lehetek a sorsnak. Az, hogy nem sikerült még megállapodni: nos, lehet, hogy enélkül a tanulság nélkül tönkrement volna az, amit nemrég a legideálisabb kapcsolatnak láttam, amiben részem lehetett volna. A tanulságokat leszűrve viszont folytathatom az utam és a következő jelekből már látom a buktatókat, ismerem a jeleket és már az ismeretlenre is jobban oda tudok figyelni.
Most csak a magánéletről beszélek. Van amikor már behúzom a kéziféket, mikor érzem, hogy talán rátalálhatok valakire. Nem félelem miatt, inkább túlélési ösztönnek mondanám. Egy kapcsolat után amiért annyira tudtam lelkesedni, hogy "élni, tudtam érte" kicsit óvatosabban járok. Hirtelen olvadtam bele a másik szeretetének a mézébe, amit adni tudott. Már annyira hiányzott, hogy túl lelkes voltam. Utána kicsit cinikus lettem, csalódott, majd ismét boldog egy rövid időre. És sok mindent megtanultam. Megtanultam elfogadni úgy is a másikat, ahogy van. Megtanultam, hogy mindegy, hogy mennyi ideje vagy egyedül, nem szabad rögtön a "másiknak esni", mert az megijesztheti, én is ezt éreztem nemrég, hogy nem tudok ígérni rögtön. És így utólag belegondolva nem tudok hibáztatni mást sem, hogy esetleg túl gyors voltam, túl sokat vártam azt érezhették. Aki könnyen ígér az könnyen is mehet, nem?
Nem hiszek az első látásra szerelemben, sosem hittem. Amit annak hisznek az más, az az eufória. Utólag visszanézve racionálisan el tudom magyarázni miért lettem hirtelen lelkes 2008 júniusában. Adtak is hozzá alapot, persze, de el tudom mondani. Ezt valahol szörnyűnek is láttam, úgy tekintettem a magyarázat képességére nem sokkal ezelőttig, mintha megfosztanám a lényegétől az emberi lét egyik csodáját, a szeretet és szerelem képességét. Azonban nem képes-e elemezni a pszichológus az emberi viselkedést, a viselkedés tudomány nem számtalan megfigyelésre épül-e? Ettől még megmarad a csodája az érzésnek. Az első tavaszi napfény és hűvös, de lágy szellő is pontosan leírható a fizika és időjárás kutatás eredményeivel és tudományával, mégis, pótolhatatlan érzés, ahogy simogatja az arcomat a szellő.
És most azt érzem, ahogyan a tavasz elhozza az olvadást és a természet megújulását, úgy én is valahol megújultam. Nem dobom el a régi dolgokat, dehogy. Eddigi utam részei voltak. Ahogyan tisztábban látom most, hogy mi volt régebben, van ami eltölt az érzéssel, hogy ez máshogy is lehetett volna, de ez már nem bánat, hanem nyugtázása és a múlt része. Ami fontos volt nagyon, sokat tanultam és amiért így visszatekintve még hálás is lehetek a sorsnak. Az, hogy nem sikerült még megállapodni: nos, lehet, hogy enélkül a tanulság nélkül tönkrement volna az, amit nemrég a legideálisabb kapcsolatnak láttam, amiben részem lehetett volna. A tanulságokat leszűrve viszont folytathatom az utam és a következő jelekből már látom a buktatókat, ismerem a jeleket és már az ismeretlenre is jobban oda tudok figyelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése